Már nagyon régóta ismerted, s még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez, s te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történt, itt vesztetted el egykori jegyesed, kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. „Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!” E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe. A fejéhez kapott, odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: „Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?” S te önkívületben mondtál rá „IGEN!”-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, egy csapat suhanc jött sebesen, s te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a hold, s mindent ezüstös fénybe vont. Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, egy gyors „Szeretlek!” Egy sikoly, s egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, s a gyűrűdet nézted, elhatároztad: „Én többet nem megyek férjhez!” Kiengedtek, de gyógyszeres kezelésre rendeltek, s első utad az átokverte helyhez vezetett, mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől, mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, elaludtál szépen, halkan, hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, ott fekszel majd a gyilkos síneken, békésen, de holtan……